Vasárnap a MÜPA-ban jártunk az MR Szimfonikusok koncertjén. Ilyenkor mindig rájövök mennyire is szeretem a koncert nézőközönségét és mennyire nem a színházét. Van egy réteg – az öreg rockerek – akik már elég sokat láttak. Jellemzően 60 fölött, a szokott ruhájukban, szenvtelenül fecsegve üldögélnek az előtérben. Szórakoztató őket nézni. Nem látszik rajtuk a sznobok kivagyisága, a kötelező magamutogatás és nincs bennük semmi bátortalanság. Ők csak zenét jöttek hallgatni.
Na de a zene. Wagner, Lohengrin 3 felvonás, Első kép … nem kifejezetten emiatt mentünk, de hát ezen is túl kell esni. Meg is ragadnám az alkalmat a sorozat bevezetéseként, azaz: hallottam már, valami komolyzene. Igen, tele van az életünk komolyzenével. Persze csak a felkapott műveket halljuk, de mindenki ismeri őket, csak éppen nem tudja, ki – mikor – hol és miért. A Lohengrin 3. felvonásának nyitánya is ilyen. Ugye megvan a dallam, ami minden második esküvőn felcsendül? Nincs? Kérjük várjon a harmadik percig a videóban.
Szóval Lohengrin. Túléltük, kipipáltuk. Szünet.
És jött az ami miatt jöttünk. Bartók – A kékszakállú herceg vára. Kicsit izgultam, mert ugyan én tudtam mire jövök, de az asszony már kevésbé. Bartók eleve nem egyszerű, de konkrétan ez a darab nehéz. Jó, csodálatos, de nehéz. És hosszú, emiatt csak egy rövid részletet idéznék itt:
Megjegyzés: Conan a Barbár … pontosan hol és mikor nem tudom, de bizony filmzene lett belőle.
Kritika és benyomások kicsit később, egyelőre csak hallgassatok.
Hétvégén talán egy youtube playlist is elkészül a Kékszakállú herceg várára.
